ÖT

A tassui helyőrség addig nem adja fel Tarhannát, míg sörényükről el nem fogytak a levelek, míg meg nem ették a bőrükön növő füvet – de még ezután is addig harcolnának, amíg csak erejükből kitelik. Még az éhhalál szélén is ütésre emelnék szekercéiket, lándzsáikat, ahogy a legionáriusok beözönlenének a védtelenné vált kapukon. A Zera Victrix észak felé vonuló csapata tudta ezt, ezért alaposan felkészültek az ostromra: hajítógépeket, ostromgépeket, teknősbéka-páncélzattal ellátott faltörő kosokat vittek magukkal a város falainak lerombolására.

Larreka nem ezt tette volna, örvendezett Arnanak. Ő sokkal bölcsebb ennél. Larreka azonban a Déltengereken túlra utazott, helyettese, Wolua pedig nem volt elég türelmes, nem volt képes előre látni a lehetséges ellenlépéseket. Arnanak bízott benne, hogy ellenfelei minél hamarabb megpróbálják visszafoglalni a várost, és ennek megfelelően készítette elő a saját terveit. Amikor már biztos lehetett a dolgában, útnak indította küldönceit; a dobok feldübörögtek a völgyek mélyén; és ahol külvilági nem láthatta, ott nappal füstjelek, éjjel jelzőtüzek továbbították a híreket.

Wolua nem volt bolond. Egyszerűen az történt, hogy a két-háromszáz év szolgálat során gondolkodása kiismerhetővé, egysíkúvá vált, nem csapongott olyan szabadon, mint a Larrekáé. Miközben főereje az úton haladt észak felé, felderítőinek tágas hálója az Esali mindkét partján figyelte a környéket. A tassuik semmit sem tudtak felmutatni csapataival szemben – a legionáriusok villámgyorsan mozogtak, tudtak térképet olvasni, iránytű segítségével tájékozódni, látcsöveket használtak, fénytávírókat és apró üvegcsékben kék, Valennenen nem őshonos füstbogarakat vittek magukkal, sőt néhány tiszt még az emberek világáról származó, hordozható adóvevővel is büszkélkedhetett. A felderítők nem pusztán megakadályozták, hogy az ellenség rajtaüthessen a főerőn – ők maguk is számos támadást visszavertek, s így sikerült titokban tartaniuk seregük teljes erejét.

Legalábbis eddig így álltak a dolgok. Arnanak viszont valami újdonságot tervezett.

Nem tűnt valószínűnek, hogy apró termetű, villámgyors mozgású dauri szövetségeseit észrevennék; de ha fel is fedeznék, minden bizonnyal állatoknak hinnék őket. A legvalószínűbb, hogy a tassui folklórt csak egy kicsit is ismerő legionáriusok azt hiszik majd: „Te Szent Nap, hát mégis igazak azok a történetek! A Starklandon tényleg szellemek élnek, és néha ide is elvetődnek… persze, hát nem azt mondják a legendák, hogy az ezerévenkénti pusztítás előhírnökeiként szoktak feltűnni…?”

Arnanak nem mindig értette tökéletesen füttyögő, csiripelő nyelvüket. A legionárius előfutárok gyorsaságával sem vetekedhettek. De mindent elmondtak neki, amit tudnia kellett. Pontosan ismerte a Port Ruából útnak indult erők nagyságát és összetételét, napról napra nyomon követte a haladásukat, és ez alapján már kidolgozhatta a saját haditervét.

Csak állt, várva, hogy kiadhassa a parancsot a támadásra. Mellette szuszogott Kusarat, a Sekrusuk hadura. Tarhanna bevételének a híre végleg mellé állította a hatalmas, de mindeddig bizonytalan főnököt, és ha későn is, de háromszáz felfegyverzett harcossal érkezett meg. Arnanak nagyon örült nekik, legalább annyira az erejük, mint amennyire a példájuk miatt. Kész volt vezérüknek a tisztelet minden jelét megadni, kész volt úgy tenni, mintha egyenlők lennének. Ulu hadura tudta, hogy hosszú évekig tart majd, amíg minden nemzetséget sikerül annyira magához láncolnia, hogy azok egyetértésével válhasson Dél-Valennen uralkodójává.

– Mit csináltál? – kérdezte Kusarat.

– A harcosaim felét lehoztam a hegyoldalból, mintha csak vakon kószálnánk a harc vagy a zsákmány reményében – magyarázta Arnanak. – Minden úgy történt, ahogy elterveztem: a legionáriusok abban a hitben értek ide, hogy túlerejükkel meglepnek és lemészárolnak minket. Mi viszont számítottunk rájuk, és rendezettebben vonultunk vissza, mint ahogy ők látni vélték, így felcsalogattuk őket a magaslatokra. Közben a csapataink másik fele szétszóródott, elrejtőzött, majd itt gyűlt össze ismét.

– Hogy tudtak elrejtőzni azok elől az átkozott felderítők elől? Biztos, hogy rengetegen őrködtek a légió felett!

– Persze. De a daurik segítségével mindig tudtuk, hol van és merre tart a legtöbb felderítő. Így aztán könnyen elkerülték őket.

– A daurik… – fintorodott el Kusarat.

– Épp most kaptam meg az üzenetet – folytatta Arnanak, hogy lelkesedést öntsön a másikba. – Az ellenség csak néhány harcost hagyott hátra az úton az ostromgépek őrzésére. Fogalmuk sincs arról, hogy a daurik segítségével értesíthetem erről a Tarhannában lévő erőinket. Azok már le is csaptak, megszerezték és bevontatták a gépeket a városba.

Kusarat azonnal elfeledkezett a daurikról. Kardjával a pajzsát csapkodta, örvendezve kurjongatott.

– Egy kicsit halkabban, barátom, ha megkérhetlek – csitította Arnanak. – A Zerának nem kell megtudnia, hogy nem holmi kétségbeesett, sarokba szorított csőcselékkel van dolga.

Kitekintett a rejtekükül szolgáló lianád fedezék mögül a száraz szurdokba. Odalent masírozott a kétezer főt számláló ellenséges csapat. Az elszórt sziklák ellenére a szoros kemény, köves talaján jobban lehetett haladni, mint odafent, ahol a köveket borító agyag gátolta a mozgást. Ezt az utat az üldözött valenneniek választották. Wolua felderítőket küldött a völgy két szélére, az útjukat szegélyező párkányokra: a józan ész diktálta így. Ezekben a kanyargós, szűk fordulókban azonban nem sok hasznát vette az előőrsöknek. Sohasem tudhatta, mi vár rájuk a következő kanyarban, vagy mi gyülekezik a hátuk mögött. A tassuik támadásai a lejtőkön, makacs utóvédharcaik lehetetlenné tették, hogy igazán előrefigyeljen – csak az járt a fejében, hogy az éppen esedékes szakaszon gond nélkül átvezesse katonáit.

A szél kegyetlen forrósággal csapott le rájuk. Az Arnanakot elrejtő nádszálak megzördültek. A levegőben érződött a távolban lángra kapott növényzet füstjének a szaga. A vörös és fehér fény különböző hosszúságú, különböző színű árnyékokat hozott létre, kísértetiessé téve a tájat. Elszórt, vörös cserjék és repedezett, szürke föld odafent, okkersárga, szabálytalan alakú, a mélységbe bukó szirtek és meredélyek odalent. Messze, messze az inkább bronzszínű, mint kék egekben pedig valami dögevő madárféle lebegett.

Együtt ragyogott az Igazi és a Démon Nap – az előző mintha az utóbbitól tanulta volna dühét. A karmazsin izzás a valenneni nyár beálltával párhuzamosan vált aranyfehér lángolássá. A két nap sugarai úgy záporoztak a bolygóra, mint a kovács kalapácsütései az üllőre.

Még ebben a kis árnyékban is szinte elviselhetetlen a hőség, gondolta Arnanak. Hamarosan jelt kell adnia a rohamra, és személyesen kell vezetnie azt a lenti, még forróbb katlanban.

A felszerelése jobb volt, mint a harcosaié – régi légiós öltözékét viselte. Egyetlen tassui kovács sem tudta még lemásolni, s bár néhányan megpróbálták, siralmas eredménnyel jártak. A legtöbb barbárnak meg kell elégedni egy pajzs védelmével – vagy semmivel. A gazdagok esetleg megengedhettek maguknak egy, a felső- és hátsó testüket borító láncinget. Azonban a párnázat, amit a láncing alá kellett venni, meggátolta volna a bőrükön növő apró növények légzését, s elzárta volna előlük a napfényt is. Ilyenkor a harcos legyengül, lihegni kezd; vére szinte felforr; hamarosan vissza kell vonulnia, hogy pihenjen, különben elájul. Ezért gyakran még azok is inkább csak mellvértet és sisakot öltöttek, akiknek tellett volna láncingre. Az északi sisakok azonban jóformán csak egy kúpos felsőrészre erősített rostélyból álltak. Ha felvették, összetörte a sörény leveleit.

Arnanak sisakja egy kerek acélketrec volt, ami a hámja vállpántjára támaszkodott, ez viszont egy fémből és bőrből készült mellvérthez csatlakozott. Ebből abroncsok íveltek végig a háta fölött, a nyakától a marjáig, egyszerre oltalmazva a sörényét és biztosítva szabad levegőt neki. A mellvért sem tapadt szorosan a testéhez; csak néhány helyen támasztották ki párnázattal, hogy a becsapódó ütések energiája egyenletesebben oszoljon el az egész felsőtestén. A vízszintes törzsét borító fémlapokat hasonló módszerrel rögzítették – kifelé görbültek, hogy minél több levegő jusson az irhájának, a hevederek pedig szinte alig sértették fel az érzékeny növényzetet. A szöggel kivert kesztyűk és lábszárvédők sem gátolták lábait a légzésben, a combjain pedig erős bőrszíjakat tekert körül. Minden egyes felszerelési tárgya fehér volt.

Kivéve a bal karján viselt téglalap alakú pajzsot. Acélját fényesre csiszolták, hogy a napsugarakat az ellenség szemébe tükrözze. A csőrösen előrenyúló, hegyes pajzsköldökkel kiválóan lehetett szúrni, az alsó és a felső szélek pedig akár egy torkot vagy egy lábszárat is át tudtak volna vágni. A kardját, bárdját és tőrét jobb keze ügyében helyezte el.

Az öltözékhez azonban több kellett, mint a megvásárlására elég összeg. A légiós kiképzés nélkül nemigen lehetett hasznát venni. Arnanak nyolc évet szolgált a Tamburu Striderben; és az azóta eltelt évek során sem hagyott fel a gyakorlással.

Kövek zörrentek, pattantak, gurultak félre csizmája lépteire. Tombolt a hőség, a napok fénye vakítóan ragyogott, az alatta hullámzó fémtengerről fénypászmák villantak Arnanak szemébe. Érezte izmai lüktetését, érezte az orrlyukaiba süvítő levegőt, érezte görcsbe ránduló szívét. A sörényéből és az irhájából a stressz hatására kiváló nedvek elárasztották az ereit, szájába édeskés íz gyűlt. Balján Kusarat haladt, mellette a zászlóvivő zöld lobogóját a Sekrusu harcosok sorai követték. Jobbján egyik fia, Tornak emelte magasba az Ulu törzs jelvényét – a rúdra tűzött, hatalmas szarvú észak-beronneni azarkoponyát. Népe kettejük mögött sorakozott fel.

Arnanak a szeme sarkából látta a többi csapatot, a Gyülekezet katonáira rontó harcosok hullámait is. A legelső légiósszakaszokat elsöpörték, anélkül hogy akár csak megtorpantak volna, pozdorjává zúzták őket, és tovább hömpölyögtek.

A lenti katonákat dobok és kürtök hangja terelte szorosabb alakzatba. Nyílvesszők, dárdák, parittyakövek árasztották el a levegőt. Arnanak látta, ahogy egyik harcosát találat érte, látta, ahogy megtántorodott, majd elbukott, látta, ahogy a sikítva legurult a hegyoldalon, és a vénáiból kiömlő vért szomjasan itta be a száraz föld.

– Előre, előre! – mennydörögte Arnanak. – Csapjunk le rájuk! Karddal, bárddal! Az életünkért és a törzsünkért – legyünk mi a Tűzvihar!

A csata után mindannyian fáradtak voltak, a legtöbben pedig sebeket is szereztek. A legszívesebben elhevertek volna, hogy semmi mással ne foglalkozzanak, csak a lelkükben tomboló fájdalom elűzésével. De nehéz munka várt még rájuk. A sebeket be kellett kötni, szükség esetén össze kellett varrni; a sürgős teendők közepette nem pazarolhatták az időt arra, hogy sérüléseikre koncentrálva állítják el a vérzést. A súlyosan sebesült legionáriusok torkát el kellett vágni – és azokét a bajtársakét is, akik nem tudták maguk megtenni ezt. Az életben maradt, fogságba esett ellenfeleket meg kellett béklyózni, kezeiket össze kellett kötözni, hogy majd rabszolgaként szolgáljanak, ha a Gyülekezet nem fizet értük váltságdíjat. Mindezek után pedig – bár a csata egy vízgödör közelében zajlott – Arnanak parancsára egy órát kellett menetelniük a következőig.

– Akikkel ma harcoltunk, akik most holtan fekszenek, jól harcoltak – felelte vezérük a dühös kiáltásokra. – Ha itt maradunk, a dögevők nem mernek idejönni, és az elesettek lelkei tovább kénytelenek csapdájukban maradni. Megtisztelhetjük őket a gyors szabadulással, vagy nem? A tisztességhez pártol a szerencse!

Wolua szemét saját kezével fogta le.

Úgyhogy a csapat felpakolta a bajtársak holttestét és mindazt, amit az elesett ellenségtől zsákmányolt. Az előbbieket nem szállíthatták haza, túl nagy út lett volna. Arra azonban majdnem mindenki rászánt volna egy-két napot, hogy fájó, szenvedő testükkel Tarhannába vonuljanak, majd ott lefőzzék és megegyék elesett bajtársaik teteméről a húst. A csatatestvéreknek tett utolsó szolgálat ugyanolyan nemesen szabadította fel a lelket túlvilági útjára, mint amikor elhunyt családtagjaik előtt rótták le így a tiszteletüket. És a csontokat természetesen hazaküldenék, hogy jósálmokat idézzenek meg, mielőtt végső nyugvóhelyükre, a dolmenekbe kerülnének.

Igazság szerint Arnanak nem osztotta a hitüket. Mialatt a Gyülekezet katonájaként szolgált, beavatták a Triád misztériumaiba. Ennek több értelmét látta, mint népe dőzsölő isteneinek. De ebből nem csinált gondot magának, hadúrként lelkiismeretesen levezette a szertartásokat, ma pedig azért tette azt, amit, hogy tovább növelje a hírnevét.

Mire odaértek a forráshoz, a Nap már majdnem követte a Vándort – vagy, az Igazi Nap majdnem követte a Zsarnokot – a hegyek mögé. A kutat már most száraz, töredezett sárgyűrű vette körül. Az alacsony növésű, sárgásbarna lia és a csenevész, vörös levelű yanfák azonban kitartottak, gyér oázist alkottak. Arnanak néhány helyen kék hajtásokat, a starklandi élet korai előretöréseit fedezte fel. A korábbi Tűzkorszakokat átvészelő ősöktől az utódokra szálló bölcsesség szerint ezek a növények a szárazság idején jobban megéltek, mint a halandók. Elszaporodtak, maguk után csábítva a velük táplálkozó vadállatokat, amik viszont a daurikat vonzották maguk után. Így népesült be újra a kiszáradt, felégett, viharoktól szabdalt vidék.

Később, mikor a Gyilkos visszavonult, a kék növények is eltűntek, azokat követték az állatok – kivéve az olyan fajokat, mint a főnix, ami mindig is jól megélt Dél-Valennenben; és az őslakók ismét gyermekeket nemzhettek, remélve, hogy azok már talán megérik a felnőttkort.

Arnanak parancsba adta, hogy a foglyokat az oázis legjobb legelőjén pányvázzák ki. Más élelem nem volt velük. Már rég megették a magukkal hozott szárított húst és gyümölcsöt, vadászni pedig kinek lett volna ereje? De mivel szabadon mozoghatnak, ő és a harcosai a völgy kevésbé termékeny részein is szerezhetnek némi táplálékot.

Miközben valami ehető után jártak, leszállt az éj. A Tűzkorszakot megelőző évek kétszeresen is furcsák voltak, mivel a közelgő tavasz minden egyes éjszakája tovább tartott, mint az előző – a Vörös mennyei pályája ugyanis úgy alakult, hogy csak a nyár közepe táján kezdte el megosztani az Igazival a nappalokat és éjszakákat.

Egymás után ragyogtak fel a csillagok. A Szellemhíd fénye rávetült a Narvu kis kőtömegére a sötét hegyoldalak és csúcsok fölött. A levegő mit sem veszített forróságából, de egy ismeretlen jóakaró kezeként simított végig az arcukon a feltámadó, enyhe szellő. A győztesek végre nyugovóra térhettek. Arnanak hallotta a sóhajokat, és homályosan látta is, ahogy harcosai egymás után elheverednek, állukat a lábszárukon átvetett karjuk rejtekébe fúrják. Ő maga egy kis tábortűz mellett telepedett le. Tornak és még három fia mellé feküdt. Kusarat, a Sekrusuk főnöke is megkérdezte, hogy csatlakozhat-e hozzájuk.

– Persze, csak ha még nem akarsz aludni – tette hozzá udvariasan.

– Nem, szívesebben maradnék még fenn egy kicsit – válaszolta Arnanak.

– Akárcsak én. A gondolataim még mindig kavarognak. Ha csak úgy elaludnék, nemigen remélhetném, hogy szép álmokat szőhetnék magamnak.

– Vu? Tehát értesz az álmok művészetéhez? Nem is tudtam.

– Nem, semmi különös – tiltakozott Kusarat. – Egyszerűen csak kellemessé… vagy hasznossá tudom tenni őket.

– Én is így vagyok velük – bólintott Arnanak.

– És én is – szólt közbe Tornak. – Ma éjjel sörről és nőkről akarok álmodni! – nevetett fel. – De nem Tarhannában, nem is atyám csarnokában, hanem Port Ruában, miután elfoglaltuk – az lesz csak a móka! – sőt, Sehalában!

– Ne légy telhetetlen! – figyelmeztette Arnanak. – Azok a hódítások még nagyon messze vannak, és nem biztos, hogy mindannyian megérjük a napjukat.

– Még egy ok, hogy róluk álmodjunk – jegyezte meg Igini, Tornak féltestvére. Apjuk azonban mindkettejüket csendre intette. Fiatalok voltak még, csiszolatlan modorúak. A másik kettő már többet látott, régen megnősült, de mivel egyikük sem töltötte még be a hatvannegyedik évét, nekik is engedelmeskedniük kellett még Arnanaknak.

Azt akarta, hogy tisztelettudóan viselkedjenek Kusarattal. Láthatóan a másik is legalább ilyen hévvel igyekezett a kedvében járni.

– A fiaid, Arnanak? – kérdezte. – Akkor a többiek biztos szétszóródva élnek – folytatta az igenlő válasz hallatán. – Azt hallottam, rengeteg fiad van, több nősténytől, mint ami a legtöbbünknek egész életében megadatik.

Arnanak nem tagadta ezt. Számtalan kalandos házassága és az ágyasok sora mellett kétségtelenül rengeteg kölcsönkapott nőt termékenyített meg utazásai során. A férjek általában készségesen megtették neki ezt a szívességet a házukba születő erős gyerekek reményében. Hatalmán és hírnevén túl maga miatt sem kellett szégyenkeznie: hatalmas volt, puha léptű, a szeme ugyanolyan zölden ragyogott fekete arcában, mint amilyen fehéren a fogai, a viharos élete során szerzett sebek pedig mind forradás nélkül gyógyultak be.

– Igen, néhányan a tengereket járják, mások az üzeneteimet hozzák-viszik – bólintott komoran. – A legtöbben azonban a parancsomra otthon maradtak, a munkájukat végzik. Egy pillanatra sem feledkezhetek meg arról, hogy amíg nem hódítjuk meg új otthonainkat a gazdagabb országokban, addig borotvaélen kell egyensúlyoznunk. Még a mai győzelem sincs olyan fontos, mint az, hogy elegendő élelmet halmozzunk fel.

– Ng-ng-ng… úgy beszélsz, mint egy gyülekezetbeli – morogta Kusarat.

– Mint ahogy az is voltam. Mióta csak találkoztam velük itt, Valennenben, figyelem őket, meghallgatom őket, próbálok mindent megtanulni tőlük. Szerinted hogy tudták az egész ismert világra kiterjeszteni a hatalmukat? Persze, több dologhoz értenek, mint mi, a földjeik termékenyebbek és gazdagabbak, mint a mieink – ez mind igaz. De szerintem legfőbbképpen azért, mert előre gondolkodnak.

– Olyanná akarsz tenni minket, mint ők? – kérdezte Kusarat gyanakvóan.

– Csak annyira, amennyire a javunkat szolgálja, és amennyire képesek vagyunk – felelte Arnanak.

Kusarat egy darabig némán fürkészte a szikrázó, táncoló lángok fényénél. – És mégis a daurikkal üzletelsz: miféle boszorkányság ez?

– Ezt a kérdést gyakran felteszik – ismerte el Arnanak. – A legjobb válasz, amit adhatok, az igazság.

– Figyelek – hegyezte a fülét Kusarat. Farka türelmetlenül csapott egyet a talajra.

– Legelőször úgy, kyai-ai, kétszáz évvel ezelőtt találkoztam velük. Fiatal voltam még, alig nőttem ki a csikósorból, a világot pedig még nem pusztította a Fáklyavivő. A fénye viszont már árnyékokat vetett éjszakánként, és tudtuk, hogy megint felénk tart. A fiatalok azonban nem félnek a távoli jövőtől, az öregeknek meg nincs miért aggódniuk. Jó életünk volt akkoriban… emlékszel még?

– A szüleim Evisakukban éltek, Mekusak volt a hadurunk. Az apám szabad birtokos volt, nem kellett felesküdnie rá. A házunk az Agyar-hegy erdőségében állt, távol minden szomszédtól. Mindazonáltal a szüleim úgy hitték, biztos Mekusak nemzett engem akkor, mikor egyszer arra járt és szállást kapott tőlük éjszakára. Ugyanis mire felnőttem, rá hasonlítottam: a méreteimben, a temperamentumomban, és abban, hogy utáltam a földet túrni. Volt egy kis sovány földünk, amin gyógynövényeket termesztettünk. Az apám és mi, a fiai, gyakran vadásztunk. Mikor egyedül küldtek ki, sokszor napokig maradtam, és utána azt hazudtam, hogy hosszasan üldöztem valami vadat. Nem nagyon hittek nekem, hiszen mikor együtt vadásztunk, látták, mire vagyok képes. Így hát évről évre egyre inkább elidegenedtünk egymástól, egyre több lett közöttünk a súrlódás.

Aztán az egyik magányos vadászatom során, mikor olyan magasra mentem fel a hegy nyugati oldalán, hogy láttam a távolban megcsillanni az óceánt, rátaláltam egy daurira. Már előtte is láttam néhányat, de csak messziről. A mi környékünkön gyakrabban fordultak elő, mint Dél-Valennen többi részén. Talán azért, mert a vadonban kevesebb halandó élt; talán azért, mert ott több olyan növény nőtt, amit meg tudtak enni; talán csak a hely varázsa vonzotta őket. Ki tudja? Én nem, mind a mai napig nem.

Szóval ott volt ez a kicsi, hátborzongató dolog. Az előző éjjeli viharban kidőlt egy fa, az ejtette csapdába. A karjai és a lábai erőtlenül, fodrozódva mozogtak, lila bőre a forró déli napsütésben teljesen kifehéredett. A csonknál lévő szirmok – a fejük helyén egy csonk van –, szóval, a csonknál lévő szirmok összehúzódtak és kitágultak, mintha a lény levegő után kapkodott volna, az alattuk lévő indák pedig görcsösen vonaglottak. A hasáról három szem meredt rám, mint három sötét lyuk. Az egyik lyukat azonban felhasította egy hegyes faág; sűrű váladék csorgott belőle.

Az első pillanatban el akartam menekülni, a következőben meg akartam ölni. De erőt vettem magamon. Eszembe jutott, hogy azért félünk tőlük, azért hagyunk nekik néha ajándékokat az erdőkben, mert nem ismerjük őket. Nem mintha gonoszok lennének; csak nagyon kevés történetben ártanak nekünk, de lehet, hogy még ezek sem igazak.

Azok viszont talán igazak, amikben a halandókkal együttműködve csinálnak dolgokat. Hát nem csodálatos lenne megbarátkozni egy daurival?

Leemeltem róla a fát, én szinte meg sem éreztem a súlyát. A lényt elvittem egy közeli barlangba, a legjobb tudásom szerint elláttam a sebeit, és csináltam neki egy liaágyat. Aztán napokig hordtam neki a vizet, meg azokat a növényeket, amiket a fajtája eszik. Nem tudom, hogy férfi volt-e vagy nő. Azt sem tudom, hogy olyan barátságba kerültünk-e, mint a halandóké. Ki tudja, mit gondol egy dauri, mélyen a hasában, vagy a szirmaiban, vagy akárhol is van a lelkük… már ha van nekik egyáltalán? Csak azt tudom, hogy fokozatosan elmúlt a kölcsönös félelem, elkezdtünk beszélgetni. Nem nagyon tudom kiejteni a füttyögéseiket meg a visításaikat, de én még mindig jobban boldogultam, mint ő a mi nyelvünkkel. De azért sikerült tisztáznunk egy-két jel és zaj értelmét.

Amikor meggyógyult, sem kincseket, sem mágikus hatalmat nem adott nekem, pedig titkon valami ilyesmiben reménykedtem. Egyszerűen csak a tudomásomra hozta, hogy azt szeretné, ha visszajönnék, amilyen gyakran csak tudok. Nagyon gondterhelten mentem haza. Természetesen senkinek sem mondtam el, mi történt.

Aztán gyakran visszajártam arra a helyre. A legtöbbször senkit sem találtam ott, de olykor-olykor egész kis csapat várt rám. Nem használnak fémeket, kis kőszerszámokat adtak nekem: sem a méretük, sem az alakjuk nem illett a kezembe, de szépek voltak, és talán szerencsét is hoztak. Én pedig körbevezettem őket – ne feledd, nem arrafelé éltek, csak néha jöttek le délre a Pusztítás hegységen keresztül, a Világfal mentén –, segítettem nekik kis állatokat fogni, amik számunkra nem ehetőek, és nekik adtam az én zsákmányom csontjait, hogy szerszámokat készíthessenek belőlük. Szerintem többek között ezért is jöttek délre – a csontokért. A Starklandon élő állatok mind kicsik, ahogy azt később megtudtam.

Közben udvarolni kezdtem egy lánynak. Forrófejű ifjoncként végül elmondtam neki a daurikkal esett kalandjaimat. A lány persze nem volt olyan bátor, mint hittem: rémülten menekült mellőlem. Hamarosan felkeresett két bátyja, és azzal vádoltak, hogy megpróbáltam elvarázsolni a húgukat. Szó szót követett, a végén holtan maradtak ott. A szülők mindkét részről igyekeztek elsimítani a vitát, nehogy elkezdődjön a vérbosszú soha véget nem érő őrjöngése. Azóta többször elgondolkodtam már azon, hogy vajon igazából nem pont ezért van-e a gyerekek hatvannégy éves koráig az apáknak teljhatalmuk a fiúk és az unokák, az anyáknak pedig a lányok és azok lányai felett – nem a „nevelés”, nem az „elvek”, nem az istenek parancsa, vagy akármiben hiszünk is miatt –, hanem egyszerűen azért, mert túl sok fiatal halt meg, mielőtt ezt a törvényt meghozták volna.

Mindegy, az apám úgy vélte, az lesz a legjobb, ha elmegyek. Ettől persze egy cseppet sem estem kétségbe. A következő száz évben legalább valami izgalmasabba foghattam, mint hogy csak szaladgálok a hegyoldalban a daurikkal. Először vadászgattam, a bőröket pedig eladtam Tarhannában. Amikor megtudtam, hogy az idegenek többet fizetnek a főnixfáért, favágó lettem. A törzseket folyón úsztattuk le Port Ruáig, így hát azt a várost is megismertem. Aztán teljesen fellelkesültem attól, amit a katonák, a tengerészek és a kereskedők meséltek a Déltengereken túli világról, úgyhogy magam is vízre szálltam.

Először a kalózkodással próbálkoztam, de akkoriban nem nagyon ment a dolog. Azokat a szigeteket, amiken légiós helyőrség volt, nem mertük megtámadni – márpedig a legtöbbön volt. Hamarosan matróz lettem egy sehalai teherhajón.

Sokáig vándoroltam a Gyülekezet országaiban, alkalmi munkákból éltem, majd végül beálltam egy légióba. Szerettem, de mikor vége lett az oktádomnak, nem szerződtem újra, fontosabb terveket dédelgettem. Nem, egyenesen Sehalába mentem, és a spórolt pénzemből élve olvasni kezdtem – igen, megtanultam olvasni, nem ördöngösség, akármit is hallottál –, és a bölcsekre füleltem.

– Meg kell értened. A Lángoló évről évre fényesebb lett.

– Sehalában egyre jobban aggódtak. A civilizáció mindig megsínylette az áradásokat, a viharokat, az éhínséget, a szárazságot, és a még rosszabb helyzetben lévők rá törő áradatát. De azért reménykedtek is. Az elmúlt két ciklus során a légióknak sikerült megmenteni valamit, és a második alkalommal többet, mint először. Bizony, sok légió, köztük a Zera, ilyen öreg már. Egész nemzeteket éltek túl, másokat pedig ők maguk segítettek a világra. Emellett most felbukkantak ezek az emberek, az idegenek, akikről biztos hallottad már a pletykákat…

Igen, emberekkel is találkoztam, bár beszélni eggyel sem sikerült. De ez egy másik történet, Kusarat. A daurikról kérdeztél.

A légiók feljegyzéseiből egyértelműen kiderült, hogy a Kegyetlen Csillag pont Valennen felett fog tündökölni. A múltban, állították a feljegyzések, a legtöbb valenneni – mert az őseink nem tassuiknak nevezték magukat – elpusztult. Homályos töredékek utaltak arra, hogy a légiók előtti korokban az északiak átkeltek a Tűztengeren, és elfoglalták Beronnen északi partjait. A nevük elveszett; a leszármazottaik ma a civilizáció részét alkotják, de ők maguk túlélték a Tűzkorszakot. Túlélték!

– Arra gondoltam, hogy ha a Gyülekezet ilyen erős marad, akkor most nem lesz ilyen invázió, és a népem elpusztul. Még mindig szerettem őket. Az ellentéteinkre úgy gondoltam, mint a szeretők közötti veszekedésekre.

– Arra gondoltam, hogy a Gyülekezet a legjobb esetben is nagyon meggyengül. Ha közben Valennen megerősödne, egyesülne, ha valaki tudatosan vezetné… Érted már? Kimondom, mielőtt te mondanád ki. igen, természetesen én akarok az lenni, aki meghatározza az egész következő ciklust. Azt akarom, hogy az emberek hozzám jöjjenek, amíg élek, ne Sehalába, azt akarom, hogy nekünk adják a csodáikat. És ha majd meghalok, azt akarom, hogy emlékezzenek rám, hogy a koponyám egy jóshely szentélyébe kerüljön, egészen a következő Tűzkorszakig, és még azon is túl! Ez csak a harcos fizetsége, amiért megmentett egy egész népet.

Így hát hazatértem.

A többit már hallottad: hogyan hasítottam ki magamnak egy területet Ulunál, hogyan növeltem a gazdagságomat és a hatalmamat a Gyülekezettel folytatott kereskedelem révén, hogyan jöttek hozzám a kisebb családok, akik tudták, hogy milyen nehéz idők következnek, hogyan esküdtek fel rám a földért és a posztokért cserébe, hogyan tanulták meg tőlem a fejükkel is, nemcsak a kezükkel harcolni. Ők az én erőm csontja.

– A lelke azonban…

– Kusarat, őszinte leszek. Érdeklődtem utánad, mert nagy hatalmú hadúr vagy. Tudom, hogy veled nyíltabban beszélhetek, mint a többiekkel. Te nem egy isten háta mögötti törzs főnököcskéje vagy, aki beveszi a vénasszonyok locsogását az istenekről. Ha azt mondom, hogy a mi rövidlátó, kóbor tassui törzseinket nem lehet csak erővel egyesíteni, még a saját életük megmentésére sem – hogy csak valami más olvaszthatja őket öntvénybe, amiből kardot lehet kovácsolni –, akkor te megérted, miről beszélek. Ismét felkerestem a daurikat.

Hosszú, nagyon hosszú ideig kutattam utánuk. Pedig egyre többen, egyre hosszabb utakat tettek a halandók birodalmában, ahogy a Viharhozó közeledett. A Starkland, az otthonuk sokkal jobban kiszárad, mint a mi földjeink; és közben, ahogy a fullasztó hőség elpusztítja a mi életformáinkat, az övék – ami jobban tűri a meleget – előmerészkedik, hogy azzal táplálkozzon. Végül, nem számít, hogyan, rábukkantam egy daurira. Elmondtam neki azt a keveset, amit el tudtam mondani. Később még több daurival találkoztam, még többet beszéltem.

Nem tudom, közöttük volt-e az, akit megmentettem, és azt sem, hogy a többi hallotta-e a történetét. Megpróbáltam rájönni, de nem sikerült. Csak egy kicsit ismertem a nyelvüket és szokásaikat, épp eléggé, hogy bebizonyítsam: a barátjuk vagyok. Keményen dolgoztam, hogy ennél több lehessek.

Mert… a Tűzkorszakban nemcsak a halandók próbálnak minél több szövetségest találni.

Félnek tőlünk. És őszintén szólva, ha túl közel kerülnénk hozzájuk, akkor a harcosaim már nem tartanának eléggé tőlük. Szükségem volt egy jelre, egy Dologra, amit a szövetségünk jeleként felmutathattam a katonáknak akkor is, amikor a daurik távol voltak. De az is lehet, hogy ők másképp értették, amit kértem tőlük. Végül is én sem tudtam, mi sülhet ki az egészből. Egy csont- vagy kőfaragvány nem lett volna elég, arra magamtól is rájöttem.

Végül aztán elvittek a hazájukba.

Erről az utamról hallottál már. Azt is biztos hallottad, hogy teljesen száraz bőrrel, zörgő csontokkal tértem vissza. Egy évig tartott, míg teljesen felépültem. Azt viszont nem hallhattad, mi történt az utazás során.

Három évig csak készülődtem. A daurik először is élelmiszerkészleteket halmoztak fel nekem az út mentén. A Starklandon a mi élelmünk nem romlik meg, és az állatok sem falják fel. Ennek ellenére majdnem éhen haltam. Csak nagyon keveset tudtak előrevinni, egy dauri nem sok terhet képes cipelni, én pedig nem láttam előre, milyen kopár vidékre készülök. De a szomjúság még ennél is rosszabb volt. Az északi terület nem sivatag ugyan, legalábbis nem volt az, mielőtt a Vörös visszatért volna. De nagyon száraz, a rajta termő életnek pedig kevesebb vízre van szüksége, mint nekünk, és erre nem készültem fel eléggé.

De azért sikerült eljutnunk valami romokig. Félőrülten kóvályogtam közöttük, míg egy dauri meg nem mutatta nekem a Dolgot, tele csillagokkal. Magamhoz szorítottam, és elindultam visszafelé, át a felperzselt vidéken. Valahogy sikerült visszajutnom.

Azóta én és a daurik közelebb kerültünk egymáshoz. Vannak titkaink, amiket nem árulhatok el. De jóakaratúak az irányomban; én pedig nem akarok rosszat neked. A barátaimnak segíteni fognak, az ellenségeimnek ártani. Mára elég ennyi. Beszéltem, és te meg fogsz érteni.

Később, lassan sodródva az álmok birodalma felé, Arnanak azt gondolta: Eleget beszéltem neki. Az emberek biztosan jól megfizetnék, hogy elmondjam a többit is. Amit a daurikról tudok mondani nekik, azzal megvásárolhatom, hogy magára hagyják a Gyülekezetet.